Ez egy olyan „kezelés”, ami meleg vízben történik, a terapeuta lebegtet a vízben.
Tudni kell rólam, hogy van bajom a vízzel. Abban érzem magam jól, ahol a lábam leér és a fejem kint van a vízből. Életemben egyszer ugrottam bele vízbe, amit megelőzött egy kb. fél órás „nem akarom” zokogás. 9 éves voltam. Aztán kb. 2 évre rá jártunk uszodába az iskolával, ott megtanultam úszni
. Persze először háton, és nagyon közel a széléhez, hogy bármikor megkapaszkodhassak. Tini koromban, amikor még jó buli a lányokat vízbe dobni, mindenki megértette, hogy engem kihagynak a játékból, mert bizony örök harag járna érte. Valahogy tudtam kommunikálni, hogy tényleg félelmetes része ez az életemnek. Úgyhogy a mai napig az van, hogy én ezzel nem akartam dolgozni, mert nem akartam sem úszó karriert, sem búvár lenni. Hogy igazából mi váltotta ki a félelmemet, honnan jön ez, nem tudtam.
És jött Ziger Hajni. Nosza, próbáljuk ki, kimászok a komfortzónámból.
Készültem füldugóval, megbeszéltük, hogy a fejem nem kerül víz alá. A füldugó totál kizárta a külvilágot, csak a saját légzésemet hallottam belülről. Kellett egy pár perc, amíg elhittem, hogy tényleg nem fog olyasmi történni, ami nem esne jól, aztán totál biztonságban éreztem magam. Ráengedtem magam a vízre, és Hajnira, és csak a levegővételeket és kifújásokat figyeltem. Érdekes volt, hogy csak ezt hallom. Majd jöttek a brutál szar érzések, és elkezdtek a könnyeim folyni. A testem meg-megfeszült, a légzésem is megváltozott. A sírást hallani belülről a vízben is érdekes tapasztalás volt. Sirattam a hiányokat. Feljött minden, amit hiányként éreztem egészen gyerekkorom óta, valószínű már anyám hasában. Az a kéz nagyon hiányzott, amelyik megtart. Megtart, amikor bármi van, felemel, mikor arra van szükségem. A kéz, amelyik nem lenyom a víz alá, hanem kiemel onnan, és megtart, megölel, és azt érzem, hogy nincs semmi baj. Amelyikben megbízhatok. Igen, ez a szülőktől jön, gyerekként ezt kellett volna éreznem. Szépen megtanultam a fejemet a víz felett tartani, egyedül, és soha senkinek nem engedtem, hogy megtartson, soha senkinek nem hittem el, hogy tényleg nem nyomna le a víz alá. És valószínű innen jön a félelmem a víztől.
Amikor a sírás alább hagyott, jó nagyokat lélegeztem, orron be, szájon ki, erre figyeltem. Ahogy egyenletes lett, kezdtem figyelni Hajnira, a testemre, a lebegésre, a biztonságérzetre, a mostra. Hogy MOST nagyon jó nekem, most tartanak, most bízhatok, ez emelt és megnyugtatott. A sírás és a most jó hullámzott végig. Nem tudom hány ilyen volt, de 4-5 biztos. És minden mélypontot követett emelkedés. Figyeltem erre, hagytam, hogy ezek a hullámok jöjjenek és menjenek. Átéreztem, megsirattam, hálás voltam a jelenlétben. Én ebben lebegtem, a saját hullámaimban. Közben csak a támogatást és együttérzést éreztem Hajniból. Nem állította meg a folyamatot, nem kérdezett semmit, nem akadt meg semmi. Hálásan köszönöm azt is, hogy rám bízta, hogy el tudom dönteni, hogy ha kell, megállítom a folyamatot. Hogy én dönthetek, felelősségem és érzéseim teljes tudatában.
Sok mindent ki tudnék bontani talán oldalakon keresztül, de a lényeg megvan. A legfontosabb tapasztalásokat leírtam. Annyi könyvet lehet olvasni a témában. Hogy mit hogyan oldjunk, engedjünk el, stb. De mindig mondom, hogy nincs annál hatékonyabb, mint amit a testünkkel tapasztalunk. Abba van kódolva minden, a test nem hazudik.
Nekem ez ilyen volt, kívánom, hogy tudjatok nyitni az újra, a másra, lépjetek ki a komfortzónából minél többször az életetekben, mert azon túl kezdődik a finomság, a fűszer, a bizsergés, az oldás, az élet. Tapasztalni, tapasztalni, tapasztalni.
Tudni kell rólam, hogy van bajom a vízzel. Abban érzem magam jól, ahol a lábam leér és a fejem kint van a vízből. Életemben egyszer ugrottam bele vízbe, amit megelőzött egy kb. fél órás „nem akarom” zokogás. 9 éves voltam. Aztán kb. 2 évre rá jártunk uszodába az iskolával, ott megtanultam úszni
. Persze először háton, és nagyon közel a széléhez, hogy bármikor megkapaszkodhassak. Tini koromban, amikor még jó buli a lányokat vízbe dobni, mindenki megértette, hogy engem kihagynak a játékból, mert bizony örök harag járna érte. Valahogy tudtam kommunikálni, hogy tényleg félelmetes része ez az életemnek. Úgyhogy a mai napig az van, hogy én ezzel nem akartam dolgozni, mert nem akartam sem úszó karriert, sem búvár lenni. Hogy igazából mi váltotta ki a félelmemet, honnan jön ez, nem tudtam.És jött Ziger Hajni. Nosza, próbáljuk ki, kimászok a komfortzónámból.
Készültem füldugóval, megbeszéltük, hogy a fejem nem kerül víz alá. A füldugó totál kizárta a külvilágot, csak a saját légzésemet hallottam belülről. Kellett egy pár perc, amíg elhittem, hogy tényleg nem fog olyasmi történni, ami nem esne jól, aztán totál biztonságban éreztem magam. Ráengedtem magam a vízre, és Hajnira, és csak a levegővételeket és kifújásokat figyeltem. Érdekes volt, hogy csak ezt hallom. Majd jöttek a brutál szar érzések, és elkezdtek a könnyeim folyni. A testem meg-megfeszült, a légzésem is megváltozott. A sírást hallani belülről a vízben is érdekes tapasztalás volt. Sirattam a hiányokat. Feljött minden, amit hiányként éreztem egészen gyerekkorom óta, valószínű már anyám hasában. Az a kéz nagyon hiányzott, amelyik megtart. Megtart, amikor bármi van, felemel, mikor arra van szükségem. A kéz, amelyik nem lenyom a víz alá, hanem kiemel onnan, és megtart, megölel, és azt érzem, hogy nincs semmi baj. Amelyikben megbízhatok. Igen, ez a szülőktől jön, gyerekként ezt kellett volna éreznem. Szépen megtanultam a fejemet a víz felett tartani, egyedül, és soha senkinek nem engedtem, hogy megtartson, soha senkinek nem hittem el, hogy tényleg nem nyomna le a víz alá. És valószínű innen jön a félelmem a víztől.
Amikor a sírás alább hagyott, jó nagyokat lélegeztem, orron be, szájon ki, erre figyeltem. Ahogy egyenletes lett, kezdtem figyelni Hajnira, a testemre, a lebegésre, a biztonságérzetre, a mostra. Hogy MOST nagyon jó nekem, most tartanak, most bízhatok, ez emelt és megnyugtatott. A sírás és a most jó hullámzott végig. Nem tudom hány ilyen volt, de 4-5 biztos. És minden mélypontot követett emelkedés. Figyeltem erre, hagytam, hogy ezek a hullámok jöjjenek és menjenek. Átéreztem, megsirattam, hálás voltam a jelenlétben. Én ebben lebegtem, a saját hullámaimban. Közben csak a támogatást és együttérzést éreztem Hajniból. Nem állította meg a folyamatot, nem kérdezett semmit, nem akadt meg semmi. Hálásan köszönöm azt is, hogy rám bízta, hogy el tudom dönteni, hogy ha kell, megállítom a folyamatot. Hogy én dönthetek, felelősségem és érzéseim teljes tudatában.
Sok mindent ki tudnék bontani talán oldalakon keresztül, de a lényeg megvan. A legfontosabb tapasztalásokat leírtam. Annyi könyvet lehet olvasni a témában. Hogy mit hogyan oldjunk, engedjünk el, stb. De mindig mondom, hogy nincs annál hatékonyabb, mint amit a testünkkel tapasztalunk. Abba van kódolva minden, a test nem hazudik.
Nekem ez ilyen volt, kívánom, hogy tudjatok nyitni az újra, a másra, lépjetek ki a komfortzónából minél többször az életetekben, mert azon túl kezdődik a finomság, a fűszer, a bizsergés, az oldás, az élet. Tapasztalni, tapasztalni, tapasztalni.
– Grella Zsuzsa –